9.

Ha valaki elég ostoba lenne hozzá, hogy űrruhát öltsön, és kimásszon a légzsilipen, semmit sem látna a szó megszokott értelmében - kivéve azt, ami az anyagi világból való.

A hiperűr birodalmában nem ragyogtak sem csillagok, sem fénylő gázködök, mivel nem voltak. De nem uralkodott teljes sötétség sem, mint éjfélkor a kutak mélyén; itt még a sötétség - a fény ellentéte - sem létezett.

Az érzékelés más hullámhosszain nézve persze a hiperűr távolról sem volt üres; valósággal átitatták a potenciális létezés csírázó formái. Vitalij Gugol hiperképernyőjén szivárványszínben irizáló energialeves bugyborgott, melyet hol fürge, hol lomha áramlatok szőttek át, s itt-ott örvények és széltölcsérek tarkáztak.

Ez volt az a tartomány, amely összetartotta a Birodalmat, mivel rajta keresztül a hajók napok - vagy legfeljebb hónapok - alatt el tudtak jutni a távoli csillagokra, nem kellett évezredekig vándorolniuk az anyagi világban.

De ez volt az a tartomány is, ahol Jaq ősellenségei gyülekeztek. Ez volt az a végtelen régió, ahol a Káosz energiái torz tudatra ébredtek, s kikristályosodott bennük a szándék, mely végső ellentéte volt mindennek, ami valós és igaz.

Igen, a hiperűrviharok roppant állóhullámai nagyhatalmú entitásokként életre keltek. Ezek a lények azoknak a halandóknak a dühéből, szenvedélyéből és önzéséből táplálkoztak, akiknek lelke visszaszállt ide, hogy beleolvadjon az energia végtelen tengerébe.

Ezek a pöffeszkedő hatalmak alsóbbrendű démonokat teremtettek. A saját perverz esszenciájukból megformált manifesztációk ráakaszkodtak a sebezhető pszik tudatára, és némi hatalmat ajánlottak ezeknek a mohó, ostoba, becsvágyó halandóknak; láthatatlan huzalokon lógó bábfiguraként játszadoztak velük, míg a gonosz öntudatlan eszközévé nem torzultak, végül pedig elemésztették őket. Így akarták a Káosz sátáni hatalmai megváltoztatni a világegyetem szubsztanciáját, és elpusztítani az emberi nem messzire nyúló, ám alapjában véve törékeny birodalmát, melyben egyelőre a józan, romlatlan ész uralkodott - a józan, romlatlan ész, amely engesztelhetetlen vadsággal kénytelen megvédeni magát...

Mindezt Jaq a kiképzése során tanulta meg az inkvizíció főhadiszállásán, a kanyargós kilométerek ezreit beszövő labirintusban, amit a nyers sziklaágyba vágtak, a Föld délsarki kontinense jégsapkájának oltalmazó, masszív tömege alatt.

- Az Astronomican teljesen tiszta - jelentette Gugol. - Déli deklináció nyolcvankettő egész egytized, rektaszcenzió tizenhét egész héttized. Jelentősebb hipervihart nem észlelek a közelben.

A hiperképernyő szivárványszín ebihalaktól hemzsegő tartályra emlékeztetett, amelyben vadul örvénylik a nyúlós folyadék. Betekintést engedett nekik a hiperűrben, akár a tükörüveg, amelyik csak egyik oldalról átlátszó. A hiperűrből semmi nem hatolhatott be a Tormentum Malorumba, mert a hajót - a valóságnak ezt az apró buborékát - energiamezők és nagyhatalmú oltalmazó hatszögek védték.

Persze Gugol a harmadik szemével jóval messzebb látott a hiperűrnek annál a szekciójánál, amit a képernyő mutatott - egészen a Császár sajgó-fájó vezérsugaráig.

A kevésbé védett Járművekben utazó csillagjárók olykor karmok kaparászását hallják a külső burkolaton, vagy összefüggéstelenül nyöszörgő hangokat, buja suttogást, dühödt ordításokat. Ha a hajó energiabőre átszakad, a démonok ektoplazmikus alakot öltve begyűrűzhetnek a belsejébe.

Inkább Slaanesh szirénjei legyenek, mint sívó hárpiák! Akkor talán kellemesebb lesz a halál. Vagy csak hosszadalmasabb.

Az inkvizíció főhadiszállása megavárosnyi méretű útvesztője volt a barokk csarnokoknak, alvótermeknek, szentélyeknek, meditációs helyiségeknek, könyvtáraknak, szkriptóriumoknak és gyógyszertáraknak, tömlöcöknek, teológiai laboratóriumoknak, pszik számára épített edzőtermeknek és gyakorlótereknek.

Az inkvizítormesterség külső titkaiba, legyenek azok elméletiek vagy gyakorlatiak, a növendékeket mind zord, kiégett, bölcs és öreg adeptusok avatták be, akik már visszavonultak a csillagok mezejéről.

Jaq nagy iramban sajátította el a szükséges ismereteket; ám már ekkor nyilvánvaló volt, hogy sohasem lesz belőle sem dogmatikus elme, sem az elnyomás művészetének hivalkodó specialistája.

- Miért? - kérdezte folyton. - Miért?

A kérdéseket mindig tisztelettudóan, a kellő alázattal tette fel, ez azonban mit sem változtatott a tényen, hogy ismételten hangot adott a kételyeinek.

Egy szép napon az egyik oktató azt mondta Jaqnak:

- Rajtad van a szemünk.

Jaq félt, hogy eretneknek fogják bélyegezni; de nem ez volt az ok, amiért különleges figyelmet szenteltek neki.

- Cornellan a hatósugaram kétharmadánál jár - közölte Parsheen mama, aki meggyilkolt egy világot.

Zhord lámpák és elektromos gyertyák fényénél dolgozott a hajtómű komor kriptájában: a gépszörnyeteget toldozgatta, amely keresztülröpítette őket a hiperűrön. Csak csavarkulcsokat és kombinált fogókat használt, mélyen lenézte a különféle mágikus rúnákat és litániákat, amik a legtöbb technikus szemében minden gépi berendezés karbantartásához nélkülözhetetlenek voltak.

Jaq tömjénrudakat - fekete lótuszt, mirrhát és vegai erényfüvet - gyújtott az obszidiánburkolatú vezérlőteremben. A szellőzőrendszer vízköpői halk zúgással szívták be az illatos füstöt, amely aztán különös fodrokban gomolyogva szállt elő az orrlyukaikból, mintha az esetleg odakint leselkedő démonok öltenének benne illékony alakot. Jaq gondolatai tovább kalandoztak a kiképzésétől. Emlékezete hosszú esztendőket ugrott át, ahogy az anyagi világban is fényévek maradtak el a hiperűrben száguldó Tormentum mögött.

Minden esküjét letette, mint utazó ügynök. Világok tucatjain szolgált, engesztelhetetlenül és következetesen irtva a megrontott psziket és eretnekeket - sohasem esett túlzásokba, bár buzgalma csorbítatlan maradt.

Mindig kész volt a kételkedésre - mielőtt, mint az sajnos gyakran megesett, minden kételyt kénytelenségből félre kellett tennie. Sosem fordult elő, hogy bosszúszomjas ellenségek puszta szavára kivégeztetett volna egy boszorkányt.

És eljött a nap, amikor egy idős, palástos inkvizítor aktivizált egy olyan tenyértetoválást, amihez hasonlót Jaq még soha nem látott, és kimondta a szavakat:

- Belső rend.

Fogaskerék a fogaskeréken belül...

Ey'Lindi valami izometrikus edzőgyakorlatot végzett, talán hogy felszabadítsa magát a nyomasztó tudat alól, hogy a hiperűrben tartózkodik. Ez néha komoly szellemi migrénhez vezetett, valami sajgó fájdalomhoz az ember lelkében.

Ellazult. Megfeszült. Aztán lassan táncolni kezdett. Minden mozdulat, minden lépés, a végtagok és az ujjak minden egyes rezdülése egy bonyolult halálszertartás része volt. Ey'Lindi most saját orgyilkos-szektájának papnője volt, a végzet valamely sötét rituáléjába bonyolódva, amely kedvesnek és ártatlannak látszott, valójában azonban távolról sem volt az.

Parsheen mama figyelte. Mentális térérzéke segítségével talán lelki szeme előtt befejezte a lerövidített mozdulatokat, érezte a halálnak a levegőben vibráló szövedékét. Az öregasszony torzan elmosolyodott; ráncokkal redőzött, barna arca fodrozódó vízbe dobott maszknak tűnt.

Vitalij Gugol verselni kezdett.

"Halál hölgye táncát ropja,

Lélegzetem elorozza.

Márványcsókja gyilkos méreg,

Három szemem reá réved.

Megsimogat; csontom roppan,

Sebzett szívem nagyot dobban.

Sajgó lelkem szegény árva -

Halál hölgye táncát járja."

A navigátor megborzongott, és ismét az odakint fortyogó immatériumnak szentelte minden figyelmét, veszedelmes örvények után kutatva. Aztán kissé színtelenül egy régi navigátordalt kezdett dúdolni. Az elveszett lelkek tengerét.

Parsheen mama az üres levegőt simogatta. Csak nem a macskalényét akarta megnyugtatni, miközben hullani kezdtek a vírusbombák?

Jaq felidézte magában a következő esztendőt, mikor Baal Firenze megjelent az életében. Mert voltak fogaskerekek a fogaskerekeken belüli fogaskerekeken belül is. Az inkvizíció távolról sem volt a Káosz mocska elleni küzdelem alfája és omegája; és nem jelentette az utolsó állomást az inkvizíció titkos belső rendje sem.

A Pörölyrendet, az Ordo Malleust többezer éve alapították, a legnagyobb titokban még azelőtt, hogy a sebesült Császár visszavonult volna életfenntartó trónprotézisébe. Egyik mottója az volt: Ki őrzi az őrzőket? A rend még az inkvizíció nagymestereit is kivégeztette, ha ezek a nagyhatalmú személyek jelét adták, hogy elhajlanak az igaz tisztaság és engedelmesség alapelvétől.

Fő feladata azonban a démonok megértése és elpusztítása volt. Jaq megtanulta a nevét a Káosz nagy entitásainak: Slaanesh, a kéjenc, Khorne, a vérmocskos, Tzeentch, a mutátor, Nurgle, a ragályhozó. Ezeket a neveket nem lehetett könnyelműen emlegetni. Az emberi lények túlságosan gyakran tanúsítottak szó szerint végzetes vonzalmat az ilyen méregmocskos hatalmak és alárendelt démonjaik iránt; ez tulajdonképpen természetes is volt, hiszen ezek a káoszivadékok a hajdan élt lelkek alantas szenvedélyeinek váladékából alvadtak össze.

A Pörölyrend tagjainak kiképzése és felkészítése sokkal keményebb volt annál, mint amin Jaq inkvizítornövendék korában átesett. Egy vérfagyasztó szertartás csúcspontján olyan esküket tett, melyeket élete végéig hétpecsétes titokként kellett őriznie.

Hogyan is felejthetné el az első démont, amellyel természetének teljes ismeretében bocsátkozott harcba? Győzelme emlékét élénkvörös tetoválás örökítette meg a combján.

Jaq testét a ruhája alatt most már valósággal elborították az ilyen tetoválások, az arcát azonban szabadon hagyta, a titoktartás végett...

A bolygót Zeus VI-nak hívták; elmaradott mezőgazdasági világ volt.

A zeusi parasztok földet műveltek és állatokat tenyésztettek. A csillagokról azt hitték, lyukak egy hatalmas takaróban, amit a mesés Császár húz az égbolt elé minden alkonyatkor. A napjuk olyan halványan sütött, hogy egy elébe emelt ököl ki tudta oltani a fényét delelőjén. Ha nappalonként egész égboltot betöltő fény ragyogná be őket, minden lángra kapna és elhamvadna a perzselő hőségben! Márpedig nyilvánvaló, hogy valójában az egész égboltozat gyilkos sugárzásban úszik, hisz éjszakánként a Császár egyik látóhatártól a másikig húzódó takarójának felfeslett foltjain keresztül átszűrődnek a halálhozó fény foszlányai.

A parasztok sánta gyermekeket áldoztak a mennyei takarótartónak. Ettől ugyan nem zárultak össze a nyílások a takarón, de legalább nem keletkeztek további lyukak sem.

Ezen a tudatlan világon aztán létesült egy kicsiny, jól felfegyverzett kolónia; tagjai "A Takarószegély Őreinek" nevezték magukat.

Talmi prédikátorok kezdték fennen hangoztatni, hogy a parasztok ostobán járnak el, mikor nyomorék csecsemőket áldoznak a Császárnak. Torz korcsokat! Ezért olyan ütött-kopott az éjszaka takarója. Mostantól kezdve a parasztoknak érettebb, ép testű fiúkat és lányokat kell felajánlaniuk, akik viszonylag jóképűnek és csinosnak számítanak. A tiltakozó szülőket a megvadult tömeg ízekre tépte, mint eretnekeket. Az új szekta húsz év leforgása alatt megszilárdult, temploma az Őrök kupolás városa volt, amit egy kiterjedt barlangrendszer fölé építettek.

A végső összecsapásban Jaq és a kíséretében lévő Szürke Lovagok őrjöngő hívek százain verekedtek magukat keresztül, akiknek mindegyike magán viselte a Káosz Jelét - itt egy csáp, ott egy fullánk, haj helyett tapogatók, szívókorongok, karmok, így jutottak el a gyülekezet főmágusáig, aki a barlangok mélyén húzta meg magát, ahol nyomorultul nyöszörögtek ketrecükben a fiatal rabok.

A mágus puffadt, szarvakkal ékes hermafrodita volt, epét izzadó, méregzöld bőrrel. Ráncos pocakján nedvedző nemiszervek nyílásai tátogtak. Hosszú, izmos nyelve ide-oda csapkodott, s úgy ízlelgette a levegőt, mintha önálló érzékszerv lenne, amely kiegészíti a gombostűfejnyire zsugorodott szemek működését. De nyilvánvaló volt, hogy másra is használta.

Maró pézsmaillat úszott a levegőben. A barlang tetejéről drágaköves csúcsú sztalaktitok lógtak, melyek tompán fénylettek, akár megannyi lámpás. Fénylett a mágus is. Förtelmes testéből foszforeszkáló ragyogás áradt, mintha belülről rohadna; mintha ablak nyílna benne valami túlvilági, buja fényre.

A mágus egykor emberi lény volt; teste most annak a démonnak a hiperűri alakját tükrözte, amely megszállta és fokozatosan átváltoztatta őt.

A mágus harcolt; szédítően züllött vágyak obszcén delíriumát sugározta feléjük. A Szürke Lovagok, bár pszicsuklyák védték őket, meginogtak. Jaq minden mentális kiképzése dacára érezte, hogy torzulni kezd belülről. Látását élénkrőt miazma ködösítette el.

A lövések célt tévesztettek, irányt változtattak, mintha a mágus dróton rángatott bábuként mozgatná támadóit, s kényszerítené őket, hogy egymás ellen harcoljanak.

Két Szürke Lovag meghalt. Jaq azonban felvértezte magát saját elkínzott tisztaságával, és egyszerre tüzelt a pszipuskából meg a sorozatlövőből.

A mágus hosszú pillanatokig megőrizte az alakját, és Jaq már-már kétségbeesett. Aztán a szörnyeteg zöld teste kipukkadt, akár egy mocsokkal teli ballon, undok szennyel fröcskölve be a barlang falait és a reszkető, fiatal rabok ketrecét - ez volt az utolsó alkalom, hogy rajtuk hagyta a bélyegét.

Jaq bal combján zölden foszforeszkáló tetoválás ábrázolta a mágust.

A többi démon, amellyel később szembekerült, ha lehet, még visszataszítóbbnak bizonyult.

- A hidra nem démon - mormolta magában. - De hogy lehet az, hogy a hiperűrből való, és mégsem a hiperűr valamelyik hatalma irányítja?

Az Ordo Malleus démonológiai laboratóriumainak - a rend Elméleti Páholyának értesülnie kell erről a különös, új létformáról. Jaq imádkozott, hogy a Harlekin-ember elvezesse hozzá.

Gugol gyakorlatilag nullára csökkentette a Tormentum sebességét. A hajó mozdulatlanul lebegett az elveszett lelkek tengerén, mint a valóság illékony buboréka, utasai pedig tűnődve nézték a hiperképernyőt.

Egy gigászi roncs sodródott a kísértetiesen csillámló űrben, a hipertér szeszélyes áramlatainak kényére-kedvére bízva; a Fényfátylak úticélja. Cornellan hajója az előbb tűnt el az egyik sötéten ásító nyílásban.

A roncsot nem egyetlen szerencsétlenül járt jármű alkotta. Sokkal több volt ennél. Titáni összevisszasága őrült emberek és őrült idegen lények zavaros elméjéből fakadt. Legalább tízezer éves lehetett, annyira viharvertnek, himlőhelyesnek és réginek tűntek egyes részei.

Valahol a legmélyén lennie kellett egy hajómagnak, amely eltévedt a letűnt ősidőkben, vagy elvesztette a vezérsíkjait, és nem tudott visszatérni az anyagi univerzumba.

Talán meghalt a navigátora, szétroncsolták az elméjét a begyűrűző démonok. Esetleg hiperviharba került, és mikor a védőrúnák felmondták a szolgálatot, letörtek a vezérsíkjai.

A túlélők bizonyára foggal-körömmel kapaszkodtak az életbe, s közben eluralkodott rajtuk a téboly és a kétségbeesés; leszármazottaik - ha voltak - űrkorcsokká degenerálódtak.

Az évezredek során aztán újabb roncsok és eltévedt járművek csatlakoztak az elsőhöz, hol darabokban, hol egészben; egyesek talán hajótörést is szenvedtek a rákos daganatként burjánzó fémszörnyön, mely időközben köbkilométeres nagyságrendűre dagadt.

Az újonnan érkezettek között több mélyűri hajó is volt, amely sohasem szállt le a bolygókra. A roncsból csipkézett szélű bástyák és támpilléres tornyok álltak ki lehetetlen szögekben, mintha a barokk repülő kastélyok ismételten egymásnak ütköztek volna.

Az egész roppant tömeg valami szelvényezett fémbálnára emlékeztetett, amiből mindenfelé áttételes rákdaganatok sarjadnak. Egzotikus alakú keresztantennák meredeztek. A konzolokon göcsörtös testű vízköpők sorakoztak, mintha a hiperűrbe okádnának. A mocskos üvegű galériák alatt közlekedőhidak eltorzult roncsai lógtak. A hajótesteket gazdagon díszített uszonyok és taréjok tarkázták. Egy zsilipsort törpe szobrok szegélyeztek, egy másikon vésett rúnákkal ékeskedtek. Az ágyútornyok vicsorgó farkasok és sárkánygyíkok alakját viselték. Egy roppant, tátongó kapu ásított a Tormentum felé; élénkvörös plasztacél ajkak, csupasz ébenfogakkal, melyeket arányló varázsszövegekkel róttak tele. Ez a kapu valami végtelen, kövér férget igyekezett lenyelni, vagy talán kiokádni a hiperűrbe?

A roncs körül úgy tekergőztek a hidra viaszos csápjai, mintha nyüzsgő gilisztákból font koszorúfüzérek lennének. Kocsonyás csápok kígyóztak ki az ablakokon és a burkolat repedésein. Szívókorongos karok lebegtek lusta mozgással a hiperűr áramlataiban, akár a hínár a folyó sodrában. A szörnyeteg egyes részei - hatalmas, puffadozó részek - lomhán lüktettek, szétmarcangolt altestekből kiomló belek benyomását keltve. Mások csaknem elszakadtak a nagy egésztől; vékony nyálfonalakon lógó, roppant turhák. A roncs óriási volt; a hidra valószínűleg még nagyobb.

Jaq hálát adott az emberiség urának, hogy épségben ideértek.

Nem kellene hálát adnia Parsheen mamának is?

- Nem tudnál egy kicsit közelebb menni? - kérdezte Gugoltól. - Persze úgy, hogy biztos távolban maradsz a hidracafatoktól.

- A kérdés szerintem az, hogy a cafatok biztos távolban akarnak-e maradni tőlünk, Jaq.

- Majd kiderül. Az előbb mintha láttam volna egy szabad üregfélét. Bal felső kvadráns, látod?

Valóban. A tapogatózó, fürkész, kocsonyás csápok nem tömték el a roncs mélyére nyúló összes potenciális bejáratot.

Miközben a navigátor a pályamódosító fúvókák segítségével lassan közelebb noszogatta a jelzett ponthoz a Tormentum Malorumot, Jaqban valami különös, intuitív biztonságérzet kezdte háttérbe szorítani a roncs és a hiperűr által sugárzott félelmet. Óvatosan ráhangolta mentális érzékszervét a különös érzésre, s végül szinte biztos volt benne, honnan ered.

A Tormentum ismét csaknem mozdulatlanul lebegett a roncs barázdált, himlőhelyes szirtfala mellett. Még mindig százméteres nemlét-űr ásított közöttük; ennyi választotta el a hajót a tépett szélű hasadéktól, amiben akár több nehézpáncélzatú űrgárdista is elfért volna egymás mellett. Bárcsak lennének ilyen harcosok a fedélzeten!

Gugol idegeskedett.

- Ha közelebb megyünk, bármilyen hirtelen támadó hiperhullám nekisodorhat minket...

- Elég ez is - mondta Jaq. - A fennmaradó távolságot űrruhában fogjuk megtenni. A navigátor arcából kifutott a szín.

- Azt akarod mondani, hogy hagyjuk el a hajót... éppen itt?

A zömiknek egy pillanatra a foga is vacogni kezdett.

- Izé, főnök, csa-csak nem egy hip-hiperűri sétára célzol?

- Dehát ez őrületes kockázat - tiltakozott Gugol. - A hiperűrben bárhol megjelenhetnek... dolgok. Olyan dolgok, amiket Inkább nem szeretnék megnevezni!

- Biztonságban leszünk - mondta Jaq. Nagyerejű démonvédő mezőt érzékelek a roncs körül. A mező elég nagy kiterjedésű. Mi pont a szélén leszünk. A démonivadékok képtelenek behatolni ide, hogy manifesztálódjanak. Szinte teljes biztonságban elhagyhatjuk a Tormentum védőpajzsát.

Zhord bizonytalanul toporgott, aztán megköszörülte a torkát.

- Legalábbis szerinted... Izé, nem csak azért mondod ezt nekünk, hogy, izé, felvidíts minket?

- Damnatto! - káromkodta el magát Jaq. - Mit gondolsz, bolond vagyok?

- Jól van, jól van, hiszek neked, főnők. Védve leszünk.

Az, hogy a roncsot energiamező védi a démonok beszivárgásától, felpiszkálta Jaq kíváncsiságát, egyszersmind azonban meg is könnyebbült tőle. Mert ebben az esetben hogyan fűzhetné a démoni gonoszságot bármiféle kapcsolat a hidrához?

- Rendben - mondta Gugol. - Ezennel visszavonom a tiltakozásomat, amelynek, mint hiperűri pilóta, köteles voltam hangot adni - Mesterkélten felsóhajtott. - Feltételezem, hogy nekem a fedélzeten kell maradnom - Komor pillantást vetett Parsheen mamára. - Bár vele semmi kedvem egyedül maradni. A tekintetem ölni tud, de nem vakokat. Ez a nő cseles és megbízhatatlan. Még akkor sem erezném biztonságban magamat, ha lakat alatt lenne.

 Ó igen, Gugolt egyszer teljes biztonságban magára hagyták egy zárt szobában; és hát meglepetés érte...

- Huh! - kiáltotta Zhord. -Szóval úgy döntöttél, hogy kihagyod ezt a kis kirándulást, mi, Vitalij? Jó tudni. Persze egy magadfajta lovagias fickónak meg sem fordulhat a fejében, hogy esetleg rálőjön erre a félresikerült Eleven Ős-paródiára. Pedig ami muszáj, az muszáj.

- Határozottan ellenszenvesnek találom a gondolatot, hogy bármiféle fegyverrel lövöldözni kezdjek egy olyan hajó fedélzetén, aminek én vagyok a pilótája - jelentette ki a navigátor gőgösen.

Zhord viszonya Parsheen mamához drasztikusan megváltozott, miután megtudta, hogy az öregasszony elpusztította Sztálindróm világát.

- Csak nem akarod, hogy ott lógjon a nyakunkon? - fordult Jaqhoz a kis ember dühösen. - Vagy mégis? Miközben utat vágunk magunknak a hidra csápjai között? Szerintem semmi értelme....

- Neked a Tormentumon kell maradnod, Vitalij, ebben igazad van - szögezte le Jaq. Ami az asztropatánkat illeti...

Az lett volna logikus, ha most azonnal kivégezteti az öregasszonyt - méghozzá jogosan - egy iparvilág elpusztításáért, a Birodalom ellenében elkövetett szabotázsért. Elképzelhető volt azonban, hogy Sztálindróm még nem semmisült meg, és a Tormentum Malorum idejében kiléphet a hiperűrből, hogy kényszerítsék Parsheen mamát a korábbi utasítást visszavonó üzenet továbbítására. A nő persze így is rászolgált a halálra, hiszen megkísérelte elárulni a Birodalmat.

Egyelőre azonban itt álltak, és azon vitatkoztak, mennyire volna tanácsos megölni Parsheen mamát. Az asztropata csak hallgatta őket, arcán egy mosoly halovány torzképével, és kit tudja, mit gondolt magában. Hogyan is ébreszthetne benne ez a vita bármiféle hűséget az útitársai iránt?

Hűséget? Milyen hűséget? Nyilvánvaló volt, hogy az öregasszony nem ismeri ezt az érzést. Legfeljebb a távoli macskalényhez fűzte valami érzelem, amit hideg fővel halálra ítélt.

- Érzékelni tudom a hipertéri kapuk megnyílását - jegyezte meg most Jaq felé fordulva. - A te hidrád a hiperűr szülötte, legalábbis részben, nincs igazam?

Nem könyörgött az életéért. Egyszerűen emlékeztette rá Jaqot, hogy továbbra is a hasznára válhat.

- Azonkívül - tette még hozzá -, azt hiszem, pontosan szeretnéd tudni, hogy merre van Cornellan abban a hatalmas roncsban.

Bárcsak Jaq érzékelni tudná a távolból a közönséges emberek fizikai jelenlétét, mint egyes pszik! Ami a pszichikailag aktív elmék szentjánosbogarát illeti, ahogy a létezés éjszakájában izzanak - ó, azokat bármikor képes volt kimutatni. Ez az érzékszerve lett figyelmes a démonok elleni védőmező ködére is, ami a roncsban lapulókat oltalmazta, bárkik is legyenek azok.

- Biztos vagy benne, hogy egyértelműen meg tudod határozni a helyzetét, asztropata? - kérdezte nyersen.

Parsheen mama ráemelte vak tekintetét.

- Igen - mondta. - Értek a hipertéri nyomkövetéshez, nagyon értek. Egyébként nem keresem őt. Csak a postagalambom visszhangjára figyelek.

Ey'Lindi szólalt meg.

- Ugye végig energiapáncélt fogunk viselni a roncsban? Ez megoldaná Parsheen izomsorvadásának a problémáját.

 Ó nem, a történtek után Ey'Lindi sosem nevezné az asztropatát mamának!

- Huh! Ruházzunk föl egy eszelős szipirtyót egy nősténytigris erejével?

- Feltételezem, Zhord - mondta az orgyilkos -, át tudod szerelni úgy a vértezetét, hogy bármelyikünk kikapcsolhassa, ha rosszul viselkedik.

- Semmi perc alatt, hölgyem.

- Gondoltam! Ez még nekem se jelentene különösebb gondot.

- Már azt hiszed, lángész vagy, csak mert eszedbe jutott, huh? Ó, a fenébe. Ne haragudj. Megharapom a nyelvem. Adjatok nekem tíz percet, és beszerelek egy távkapcsolót Vitalij űrruhájába.

- Az enyémbe? - tiltakozott a navigátor.

- Miért, mit gondoltál, kiét fogja felvenni a boszorka? Vagy azt hitted, hogy abban a vacak batyuban magával hozta a saját űrpáncélját, varázslatos módon lezsugorítva?

- Soha életében nem viselt még ilyet.

- Szeretnél megszabadulni tőle, de azt nem akarod, hogy a te űrruhádba bújjon!

- Persze, hogy nem! Mentálisan beszennyezheti. Megzavarhatja a védőrúnák működését.

Zhord felkuncogott.

- Az inkvizítorunk majd megtisztítja, kipurgálja és újra felszenteli utána.

A zömiknek szemlátomást nem sok bizodalma volt az ehhez hasonló technoteológiai eljárásokhoz, melyeknek hatékonyságáról Jaq - akárcsak a legtöbb értelmes ember, szilárdan meg volt győződve. Ennek ellenére a kis ember mégis elboldogult valahogy. Felszenteletlenül aligha maradna életben a hiperűrben!

- Minden űrruhát megáldok indulás előtt - ígérte Jaq. - Háromszorosan is, hiszen a lelkek tengerébe fogunk kimerészkedni! A Császár jegyében szentelem fel őket. Te, Világölő Parsheen mama, most elvezetsz minket Cornellanhoz. Meglepjük őt, csapdába csaljuk, és kifacsarjuk belőle a vallomás nedűjét.

Jaqnak eszébe jutott az összecsukható kínzóállvány, ami minden inkvizítor felszereléséhez hozzátartozott, hogy vallomást csikarjon ki vele a vonakodókból. Ő ritkán használta ezt az eszközt. Bár maga a berendezés ésszerű szerkezet volt, Jaq valahogy berzenkedett az alkalmazásától. Néha úgy tűnt neki, mintha az egész galaxis fájdalmas zokogástól és a gyötrelem sikolyaitól visszhangzana.

Jaq és Ey'Lindi öltözködtek. Zhord már belebújt a maga kisebb energiapáncéljába, Gugol pedig viszolyogva segítette bele a sajátjába Parsheen mamát; közben elhúzott szájjal fintorgott, mintha ürüléket csomagolna.

Combvérteket a lábra... Összekapcsolni őket a derékövvel... A harangszabású lábszárvédőt a sípcsont fölé... Csatlakoztatni hozzá a mágneses csizmát...

- Benedico omnes armafuros - kántálta Jaq. - Benedico digitabula et brachiales, cataphractes atque pectorales...

Aztán ellenőrizték a külső szenzorokat, a hőmérsékletszabályozókat, a légcserélőket...